Környezetblog

Ma a legtöbb háztartásban megtalálható valamilyen elektromos készülék (a világító testeken túl), melyek jelentősen megkönnyítik mindennapi életünket. Az elöregedett készülékek gyakran tartalmaznak veszélyes anyagokat, így ez a hulladékfajta a földbe, vízbe, levegőbe kerülve számos problémát okoz.

Hulladék a termelő, szolgáltató és fogyasztói tevékenységek során, vagy ezek következtében keletkező, a tulajdonosa által rendeltetése szerint fel nem használható, illetve a termelési, keletkezési folyamatokba vissza nem vezetett, vagy adott formájában arra alkalmatlan anyag, elhasználódott vagy selejtté vált termék.

A lakossági elektromos hulladékok legnagyobb mennyiségben keletkező fajtái:

• Nagyméretű háztartási berendezések, más néven fehéráru (pl. mosógép, hűtőszekrény)
• Kisméretű háztartási berendezések (pl. porszívó, gyorsforraló, konyhai robotgép)
• IT (információ technológia) és telekommunikációs berendezések (pl. számítógép, nyomtató, mobiltelefon)
• szórakoztató elektronikai berendezések (például rádió, tv, hifi torony).

Célom áttekinteni azt a robbanásszerű fejlődést, amely az elektronikai termékek piacán bekövetkezett, az elavult termékek további sorsát, és megvizsgálni, hogy az elektronikai hulladékok problémájára mennyiben sikerült adekvát választ találnunk.

Az egyik legfontosabb, nemzetközi szinten először megjelenő, az elektronikai termékekhez szorosan kapcsolódó hulladék az ózonréteget károsító halogénezett szénhidrogének, a CFC-k csoportja. Ezek az anyagok forradalmasították a hűtő- és klímatechnikai ipart, lehetővé téve, hogy a hűtőgép otthonok millióiban természetes és biztonságos berendezési tárgy legyen. A korábban használt anyagokhoz képest ezek a vegyületek jó hűtőképességük mellett stabilak, nem mérgezőek és nem gyúlékonyak. Ezek a gázok kiváló tűzoltó anyagok különféle típusú tüzekhez. Kímélik a tárgyakat és értékes berendezéseket, szennyeződést nem okoznak, villamos szigetelőképességüknél fogva elektromos tüzeknél is alkalmazhatók.

Ezek az anyagok századunk második felében világszerte elterjedtek, s a gazdasági élet számos területén – például aeroszolként, a műanyag habok gyártása során, a hűtéstechnikában, oldószerként, tűzoltásnál, talajfertőtlenítésnél – használták, illetve használják ezeket ma is világszerte. Mégsem válhattak ideális hűtő- illetve tűzoltó anyaggá, idővel ugyanis kiderült, jelentős környezetkárosító hatásuk van.

Elsőként az 1970-es években tapasztaltak ózonkoncentráció csökkenést az Antarktisz feletti sztratoszférában. A mérések gyors ütemű csökkenést jeleztek, míg 1955-ben 320 Dobson-egységet mértek, addig 1975-re ez 280-ra, majd 1995-ben 90-re süllyedt. Mivel más régiókban a mérések folyamán nem tapasztaltak csökkenést, ezért közel egy évtizedig mérési hibaként könyvelték el az antarktiszi eredményeket. 1974-ben három tudós, Paul Crutzen, F. Sherwood Rowland és Mario Molina kimutatta, hogy a fogyatkozás valóságos jelenség, és rámutattak, hogy az okozóit a mesterséges eredetű vegyszerek körében kell keresni.

Magától értetődik, hogy ezt a felfedezést a CFC-gyártók rögtön kétségbe vonták, részben a 200 milliárd dolláros iparág természetes védekező reflexeként, részben pedig mert idő kellett a tudományos bonyodalmak tisztázásához.

A CFC-ket tartalmazó különféle berendezések használata, karbantartása során, valamint a szivárgások miatt ezek a gázok a légkörbe kerülnek. A freon és a halon körülbelül tíz év alatt jut fel a földfelszínről az ózonpajzshoz, és ott akár harminc évig is aktívan bontja az ózonréteget. A freon esetében a molekulák kötései a magaslégkörbe érve a Nap ibolyántúli sugárzásának hatására megbomlanak, és agresszív tulajdonságú szabad klórgyökök hasadnak le róluk. Egy klórgyök akár százezer ózonmolekula lebontásában is részt vehet, mielőtt elhagyja a Föld légkörét.

Az ózonréteg elvékonyodásával káros UV-sugarak jutnak a troposzférába, az alábbi következményekkel:

• ha egy élő sejtet UVB sugárzás ér, akkor károsodhatnak a sejt működése szempontjából nélkülözhetetlen molekulák elbomlanak
• az erős ultraibolya B (UVB) sugárzás gyengíti az immunrendszert, csökkenti a fertőző – köztük a gombás – betegségekkel szembeni természetes védekezőképességet
• nő a bőrrákos betegek aránya, főleg a világos bőrű emberek között (A bőrrák rendszerint többszörös napfény-expozíció hatására alakul ki, főként idős korban.) Az UNEP eredményei szerint a sztratoszféra ózontartalmának tartós, 1%-os csökkenése a bőrrák előfordulási arányának 2%-os növekedését vonja maga után.
• nő a szemkárosodás (szürkehályog) kialakulásának veszélye
• olyan mikroszkópikus egysejtű növények pusztulása következhet be, amelyek az óceáni tápláléklánc alapját képezik. A tengerek planktonját károsítja, így az kevesebb szén-dioxidot tud kivonni a légkörből, gyorsítva ezzel a globális felmelegedést és megbontva a tengeri táplálékláncot.
• egyes halfajok (például: szardella, makréla) ivadékai elpusztulhatnak
• haszonnövények (például kukorica) esetében genetikai mutációkat idézhet elő. Az UNEP megfigyelései szerint az ózonkoncentráció csökkenése a növényi DNS-molekulák nagyfokú károsodását okozza. A hüvelyes növények (például bab, borsó) terméshozama eshet. Mindezek érzékenyen hatnak az élelmiszer-ellátásra.

A probléma globális jellegéből következően megoldására nemzetközi szintű válasz érkezett. 30 állam (köztük Magyarország is) ratifikálta az ózonréteg védelméről szóló Bécsi Egyezményt és a korlátozó rendelkezéseket tartalmazó 1987-es Montreali Jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tilalmazza – többek között – a CFC-k, halonok exportját olyan országokba, amelyek nem részesei a jegyzőkönyvnek. A tudományos eredmények azonban azt mutatták, hogy ezek az intézkedések nem kielégítőek, 1997-ben elfogadták az ózoncsökkentő gázok teljes kivonását. Ennek köszönhetően a főbb ózoncsökkentő vegyi anyagok használata 80%-kal csökkent, ennek ellenére a CFC-gázok illegális kereskedelmét évi 25 000 tonnára becsülik.

Feltételezések szerint, ha az ózonkárosító anyagok csökkentését a már megkezdett mértékben folytatjuk, az ózonlyuk leghamarabb 2065-2070-re tűnhet el.

A számítógépek, a szórakoztató elektronika, a mobiltelefonok piacán szinte követhetetlen fejlődés figyelhető meg. Több mint negyven évvel ezelőtt Gordon Moore, a mikroprocesszorokat gyártó Intel cég egyik alapítója figyelt fel rá elsőként, hogy kétévente megduplázódik a számítógépek teljesítménye. Vagyis a ma piacvezető termékek holnapra biztosan avultnak számítanak. Nagy igény van a minél gyorsabb gépre, a minél nagyobb felbontású videokamerára, a minél többet tudó telefonra, stb. Ebben az esetben pedig maguk az igények alakítják át a piacot: például a floppy lemezt kiszorította a fejlettebb technikát hordozó cd, a videokazettát a dvd, és lehetne még sorolni. Így a floppy lemezek, meghajtók, kazetták és videomagnók mind igen rövid idő alatt hulladékká váltak.

Az Egyesült Államok Környezetvédelmi Hivatala, az EPA (Environmental Protection Agency) becslése szerint a közeljövőben 30-40 millió számítógép avul el menthetetlenül az amerikai háztartásokban. Továbbá egyre nagyobb teret nyer a nagyfelbontású digitális televíziózás (HDTV), emiatt sok millió – amúgy kiválóan működő, de kizárólag analóg vételre alkalmas - készülék válik majd hasznavehetetlenné. Az EPA becslése szerint 2005-ben az Egyesült Államokban körülbelül 1,3-1,7 millió tonnányi televíziót, videót, számítógép-monitort, mobiltelefont és egyéb híradástechnikai eszközt hajítottak kukába. A világ összes elektronikai szemete pedig évi 45 millió tonnát is kitehet, mondja az ENSZ. (Magyarország pedig 1998-ban évente 14 kg/fő, 2005-ben már 17-20 kg/fő elektronikus hulladékot termelt évente.)

Az elektronikai termékek ilyen nagymérvű elterjedésének nyilvánvalóan oka a jólét növekedése, hogy az emberek megengedhetik maguknak ezen tárgyak megvásárlását. Az érem másik oldala viszont, hogy a gyártóknak, magának a gazdaságnak nem elég a Föld népessége, mint piac, folyamatosan növekvő fogyasztást igényelnek. Ezért a háztartási gépeket úgy állítják elő, hogy azok élettartama ne legyen túl hosszú, ne legyen kifizetődő (vagy egyáltalán lehetséges) javításuk, szervizelésük, azaz rövid időn belül újat kelljen vásárolni.

Az elektronikai termékek számos olyan anyagot tartalmaznak, amelyek – míg használjuk őket – gyakorlatilag nincsenek káros hatással egészségünkre; hulladékká válásuk (talajba, levegőbe, vizekbe kerülésük) esetén viszont ez korántsem mondható el, jóllehet ma az elektronikus hulladékok 90 százalékát egyszerűen elássák vagy elégetik mindenfajta előkezelés nélkül. Az alábbi példában megvizsgálom, hogy a katódsugárcsöves monitor és a számítógép gépháza milyen veszélyes anyagokat tartalmaz.

 *üvegfritt: egyesíti a tölcsérüveget és a képernyő üvegét

**dioxin: Rendkívül erős méreg: mutagén, teratogén és rákkeltő hatású anyag. A természetben gyakorlatilag lebonthatatlan, továbbá olyan sok állati és emberi működésre hat, hogy következményei szinte kiismerhetetlenek.  A dioxin által mérgezettek kezelésére semmiféle megelőző vagy gyógyító eljárásunk nincs

Ezen anyagok nagy része megtalálható a korábban említett, egyéb elektronikai termékekben is, hiszen a pl. a mobiltelefon, a hűtő, a mosógép mind-mind integrált áramköröket (processzor, memória) tartalmaznak, ezért felépítésük egy része a számítógépével analóg.

A fenti példában hagyományos monitor szerepelt, azonban szót kell ejteni fejlettebb technikát képviselő testvéréről, az LCD monitorról is. Amerikai kutatók friss munkájukban arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyártás során felhasznált mesterséges gáz jóval nagyobb terheket ró a környezetre, mint azt korábban gondolták, a technológia terjedése pedig komoly következményekkel járhat. A problémát az okozza, hogy a folyadékkristályos technológiára épülő monitorok és nagy felbontású televíziók gyors terjedése valóságos robbanásként söpört végig az iparban. Ennek nyomán természetesen megugrott a gázból legyártott mennyiség is. Ráadásul a nitrogén-trifluorid globális felmelegedésben fontos szerepet játszó potenciálja a szén-dioxidnál mértnek akár 17000-szerese is lehet. Ez a gáz kimaradt az 1997-ben aláírt kiotói egyezményből, éppen legyártott mennyiség kicsiny volta miatt. Azóta azonban alaposan megváltozott a helyzet, erre pedig mindenképpen valamilyen választ kell találni, ami természetesen egyfajta szabályozást jelent. Érdekes, hogy számos gyártó annak idején éppen a kibocsátás csökkentése érdekében váltott erre a gázra, ami könnyen lehet, hogy nagy hiba volt.

Az e-hulladék a mérgező anyagok mellett tartalmaz ezüstöt, aranyat és egyéb értékes fémet. Elméletileg a leghatékonyabb és a környezetet kevésbé terhelő módszer, ha az elhajított számítógép-alaplapokból kinyerve hasznosítjuk újra az aranyat, s nem külszíni bányászattal termeljük ki. Az ércbányászat az USA-ban a mérgező anyagok legnagyobb kibocsátójának számít, összességében az ipari környezetszennyezés közel feléért felelős. A fémsók, a kivonásukra alkalmazott savak és más vegyszerek könnyen beszivároghatnak a talajvízbe, majd tovább a közeli folyókba is; ez azért rossz, mert oldott állapotban a legtöbb fém mérgező, kiváltképp a kadmium, a réz, az ólom, a higany stb. A bányák profitja általánosan igen alacsony, az ércből pedig aránytalanul kevesebb fémet lehet kivonni, mint amennyi meddőkőzet hátramarad.  Tipikus arányuk rézre egy a 400-hoz, az aranyra egy az 5 millióhoz. Mindezen okok miatt a cégek nagy része igyekszik kibújni rekultiválási kötelezettsége alól. A szervetlen fémsók gyakorlatilag soha nem bomlanak le, s a szintén láthatatlan savakkal együtt környezetkárosító hatásaik akár több évszázadon át érvényesülhetnek.

A legjobb megoldás tehát az újrahasznosítás. Azonban egyes újrahasznosító vállalatok brókereknek adják el a hulladékot, akik pedig hajóra rakják, és valamelyik fejlődő országba küldik. A Greenpeace és a Sky News közös nyomozását folytatott, melynek során kibeleztek egy tévékészüléket Nagy-Britanniában és különleges jeladót szereltek a belsejébe. Ezután leadták egy erre a célra szakosodott telepen, ahol arról tájékoztatták őket, hogy újrahasznosítás lesz a gép sorsa. A csoport követte a jelet a tengeren át Afrikába, mivel a tévét elvileg mint használt cikket szállították Nigériába. Végül meglett a tévé, de nem egy kereskedés raktárában, hanem egy szeméttelep közepén. Ez az eset is bizonyítja, hogy bevett gyakorlat a veszélyes hulladékok illegális elszállítása szegényebb, lazább törvénykezésű, korruptabb vidékekre.

Az elektronikai termékek hulladékká válásukat követően tehát a legritkább esetben maradnak a felhasználó országban. Az ázsiai, afrikai államokban a rézkábelekről leégetik a szigetelést (ld. a táblázatban: lángmentesítő anyagok), mivel csak így fizet értük az ócskás. Kicibálnak minden réztartalmú alkatrészt a képcsövekből, miközben szanaszét szórják a kadmiummal teli alkatrészeket. A veszélyes anyagok így a levegőbe, a talajba, és a vizekbe, sokszor az óceánba kerülnek. A számítógépekből kiszerelik az értékesíthető darabokat, elsősorban a meghajtót és a memóriamodulokat. A veszélyes anyagokkal dolgozó felnőtteknek és gyerekeknek (!) sokszor fogalmuk sincs, hogy amit tesznek, az az életükbe is kerülhet. A lényeg a gyorsaság, a biztonság mit sem számít.

Az USA nem ratifikálta a visszagyűjtést szabályozó programot, és a fenti példából is látszik, hogy a szigorúbb szabályozást alkalmazó Európai Unió (ld. lent) rendszerében is vannak “lyukak”, ahol a szemét elszivároghat.

A világ elektronikus szemétdombjának Kínát tekinthetjük. Az e-hulladék az 1980-as években kezdett özönleni, és hamar rájöttek, hogy jó üzlet lehet – a nyomtatott áramkörökből értékes fémet nyerhetők ki. A hi-tech alkatrészek behozatala a 2000-es évek elején érte el tetőfokát. 2002 szeptemberében Zhejiang (Csöcsiang) tartomány vámhivatalának adatai szerint az USA-ból 400 tonna elektronikai hulladék érkezett. Azonban a kínai hatóságok megelégelték, hogy az országban már hegyekben állnak az elhasznált, kidobott elektronikai berendezések. Megtiltották az e-hulladék importját, és szabályozzák a belföldön keletkező e-szemét sorsát is, mivel maguk a kínaiak is évente becslések szerint 1,1 millió tonna elektronikai termékhulladékot "szórnak el".

Kínának tehát remélhetőleg sikerül visszaszorítania az e-hulladék (most már illegális) importját, csakhogy az elektronikus lim-lom mindig megtalálja a kerülőutat: manapság kevésbé szigorú országokba, például Thaiföldre vagy Pakisztánba veszi az irányt. Tehát nem sokat segít, ha egy-egy ország kimondja a tilalmat, a szemét arra megy, amerre kisebb az ellenállás.

Azonban sokak számára már késő; Kínában (is) egyre több az e-hulladéktól megbetegedettek, megrokkantak száma. E-hulladékot feldolgozó telep mellett mérték minden idők legmagasabb légköri dioxin-koncentrációját, s a mérgező anyag már a talajba is beivódott. A lángmentesítő anyagok (ld. fent) és megjelentek a hulladékkal foglalkozók vérében, s igen magas PBDE-mértéket mértek a környék növényeiben és állataiban.

S bár meglepő, a veszélyes hulladékot exportáló országok ezek egy részét vissza is kapják, bár ártalmatlannak tűnő formában. 2006-ban Jeffrey Weidenhamer, az ohiói Ashland Egyetem vegyésze vásárolt egy olcsó, kínai gyártású bizsut a helyi diszkontáruházban, és hallgatóival elemezték az összetételét. Riasztó eredményre jutottak: az ékszer nagy mennyiségben tartalmazott ólmot, és ami még ennél is megdöbbentőbb – sok volt benne az ólommal elegy réz és ón. Weidenhamer és kollégája, Michael Clement cikkükben kifejtették: a fémek ilyetén, árulkodó aránya arra enged következtetni, hogy a vizsgált ékszer anyagában az elektronikus áramkörök gyártásánál használt ólomforrasz is szerepel. Ugyanakkor a veszélyes anyagok óceánba kerülésükkel a tengeri élőlények szervezetében felhalmozódnak, a halászattal pedig szintén az exportáló ország állampolgárainak asztalára kerülhetnek.

1989-ben 170 nemzet írta alá a bázeli egyezményt, melynek értelmében a fejlett országok kötelesek a fejlődő országokat tájékoztatni a veszélyeshulladék-szállítmányokról. 1995-ben a “bázeli tilalom” elfogadásával tiltottá vált a veszélyes hulladékok elmaradott országokba történő szállítása. Bár a tilalom még nem lépett hatályba, az Európai Unió beépítette a követelményeket törvényeibe. Elfogadott továbbá két direktívát az elektronikai hulladékok biztonságos kezelése, illetve mennyiségük csökkentése érdekében.

2005. augusztus 13-tól kezdődően az EU WEEE (Waste Electrical and Electronic Equipment) direktívájának köszönhetően minden EU polgár számára biztosítani kell, hogy új elektronikus készülék vásárlása esetén a régit 1:1 arányban átvegyék. A 2005. augusztus 13. napja előtt vásárolt készülékek esetében a vásárlónak „hulladékkezelési díjat” kell fizetnie a visszavételért, hiszen a gyártónak akkor még nem volt átvételi kötelezettsége, vagyis ellenértékét az árba nem építhette be. 2006. január 1-től a cél 4 kg/fő/év elektronikai hulladék átvétele, és az átvett hulladék 70-80%-ának újrahasznosítása.

A RoHs (Restricting of Hazardous Substances) direktíva célja pedig, hogy megtiltsa a veszélyes anyagok (ólom, horgany, kadmium, hexvalent) használatát elektromos berendezésekben.

A szabályozásnak megfelelően Magyarországon is kiépült a visszagyűjtő-rendszer. Összehasonlítva azonban az évente keletkező egy főre jutó minimum 17 kg-nyi elektronikai hulladékot és a 4 kg-nyi visszagyűjtési kvótát, láthatjuk, hogy a rendszer – bár elindult a jó úton - messze nem tökéletes.

A Pike Research tanulmánya azt jósolja, hogy 2015-ig jelentősen növekedhet az elektronikus hulladék mennyisége világszerte, addigra 73 millió tonna elektronikai hulladék árasztja el a Földet. Az újrahasznosítás és az e-hulladék visszagyűjtési szokások a szakértők szerint csak ezután lesznek annyira hatékonyak, hogy csökkenhet az évente kibocsátott hulladék mennyisége.

Az újrahasznosítás terén az USA-ban látható előrelépés. A floridai Tampában tevékenykedő Creative Recycling Systems emelet nagyságú, Dávidnak nevezett gépe úgy működik, mint egy fordított szerelősor. A legértékesebb terméket, a lecsupaszított nyomtatott áramköri lapokat Belgiumba küldik egy hipermodern olvasztóba, amely kifejezetten a nemesfém újrahasznosítására született. Dávid évente mintegy 70 millió kg elektronikus holmit képes feldolgozni. Alig néhány ilyen gépfaló gépre volna tehát szükség, hogy az egész Egyesült Államok high-tech hulladékát eltüntethessük. Ám manapság még mindig jobban megéri kilóra eladni, majd külföldre szállítani az e-hulladékot, mint keletkezése helyén biztonságos módszerekkel megsemmisíteni.

Az elektronikai hulladék mint probléma felmerülését követően több út is kínálkozott tehát a megoldásra. Első körben a szemét máshová szállítása. Ez azonban – bár mint láthattuk, még ma is gyakorlat – a lehető legrosszabb megoldás, hiszen hozzá nem értő emberek, védőfelszerelés nélkül hasznosítják újra, illetve „semmisítik meg” a szeméthegyeket, amely károsítja egészségüket, számos esetben az életükkel is fizetnek. Ennek megfelelően nemzetközi szintű szabályok, tilalmak léptek életbe, és ezek szigorodása figyelhető meg, de egyelőre csak részeredmények mutathatók fel.

A másik megoldás, az újrahasznosítás már járhatóbb útnak tűnik, amely irányba szintén vannak előrelépések. Bár egy új technika elterjesztése minden esetben időbe telik, remélhetőleg az államok, a vállalatok felismerik a probléma valós kezelésének szükségességét a „szőnyeg alá söprés” helyett. Persze vannak ebbe az irányba kényszerítő erők: egyrészt, hogy egyre kevesebb olyan állam van a Földön, amely szívesen veszi a mérgező szállítmányokat, másrészt az, hogy a fogadó országokbeli emberek szervezetén túl a környezetbe is bekerülnek az élővilágra is veszélyes anyagok, így közvetve pedig ilyen-olyan módon visszajutnak a hulladék megtermelőjéhez.