HTML

Környezetblog

A bolygónk mindig erősebb volt és mindig erősebb is lesz, mint mi. Nem tudjuk elpusztítani.Ha átlépünk egy bizonyos határt, majd ő söpör le minket a felszínéről, és létezik tovább. Miért nem mondják inkább úgy, hogy ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket?

Zöld blogháló

Olvass még több ZÖLDséget!
Katt!

Utolsó kommentek

Jared Diamond: Összeomlás (részlet I.)

2009.04.26. 08:51 FöldlakóEmber

Jared Diamond Összeomlás c. könyvéből (Typotex Kiadó, 2007, 454-462. oldal):

    Az ember számára az erdő sok szempontból értékes. Legnyilvánvalóbban mint a fatermékek első számú forrása, nélküle nem lenne tűzifánk, épületfánk, bútoraink, furnérlemezeink, irodai, újság-, könyv- és vécépapírunk. A harmadik világ lakóinak, akik az emberiség számottevő részét képezik, ezeken kívül a természetes kötelet, tetőfedő anyagot és gyógyszereket ad, no meg élelmet a benne élő madarak, emlősállatok és ehető vadnövények révén. Az első világban a rekreáció népszerű közege. Közvetett haszna szintén sokféle és nélkülözhetetlen. A levegőből kiszűri a szén-dioxdot és a szennyező anyagokat; ha területének csökkentésével a légkörben több szén-dioxid marad, akkor erősödik a ma egyik legfőbb veszélynek tartott globális felmelegedés. Fái folyamatosan vízgőzt párologtatnak, nélkülük kevesebb eső esne, és még több övezet sivatagosodna el. A fák gyökerei a talaj vízgazdálkodását is segítik, ezen kívül védik a talajt a földcsuszamlások, az erózió és a lemosódás ellen. Néhány erdőtípus, különösen a trópusi esőerdők növényei magukban hordozzák az ökoszisztéma tápanyagainak nagy részét, ezért eltávolításuk után a terület terméketlenné válik. Végül az erdők adnak élőhelyet a legtöbb szárazföldi növénynek és állatnak: ugyancsak a trópusi esőerdőknem például 50-80 százalékuknak az összes szárazföld mindössze 6%-án.
    Mindezen értékekre tekintettel a fakitermelő iparban sok olyan eljárás született, amellyel a környezeti kárt minimalizálhatják. Néhol például szelektíven az értékes fafajok egyedeit vágják ki, így az erdő egésze megmarad. Máshol szigorúan lassúbb ütemet tartanak a természetes megújulás üteménél. Vagy felosztják az egészet kis egységekre, és azok közül csak egyet-egyet vágnak le, amelyek aztán hamar ismét benépesülnek a környező egységek magjaitól. Természetesen az is jó megoldás, ha minden kivágott fa helyett újat telepítenek. Különösen nagy értékű fáknál (péládul a dipterocarp- és araukáriafélék) gazdaságos lehet, hogy helikopterrel szállítják el őket, vagyis nem kell az erdőbe utat vágni. A körülményektől függően ezek a módszerek a vállalatnak járhatnak többletköltséggel vagy megtakarítással; hogy hogyan és miért, azt most két példán mutatom be. (...)
    Korábbi munkahelyét feladva nemrég egy olyan civil szervezet aktivistája lett, amely a trópusi erdők pusztítása ellen küzd. Délkelet-Ázsiában és a Csendes-Óceán szigetein ekkor már nagyban folyt a fakitermelés, ahogy azóta is folyik, leginkább malajziai, tajvani és dél-koreai székhelyű, de sok országban működő nemzetközi cégek szervezésében. Módszerük gyors és hatékony: bérbe vesznek egy-egy területet rendszerint a helyi önkormányzattól, aztán minden értékesíthető fát levágnak és külföldre szállítanak a róla további feldolgozás és az erdő újratelepítése nélkül. A fatermékek árában az alapanyag igen kis árban részesedik, tehát a nyers törzsek exportjával a lakosság és az állam elesik potenciális bevételének döntő részétől. Az engedélyt mégis kiadják, gyakran azért, mert a kulcspozícióban ülő néhány hivatalnokot a vállalat lefizeti. Ahogy arra is, hogy szemet hunyjanak, ha utána a tarvágás sokkal nagyobb területre kiterjed, mint a bérlemény. De központi engedélyt nem is mindig kérnek - Indonéziában három eset közül kétszer, ami az államnak évente közel egymilliárd dollár adó- és járulékkiesés -, hanem az illetékes falufőnököket elutaztatják egy fővárosi vagy akár külföldi üdülőhelyre, annak valamely luxusszállodájában ellátják étellel-itallal-nőkkel, és aláíratják velük a szerződést. Pedig az nem érvényes a kormány jóváhagyása nélkül, ami később ki is derülne, de addigra a fákat már levágták és elvitték. Ez drága eljárásnak tűnik, ha nem tudja az ember, hogy az esőerdő egyetlen felnőtt fája több ezer dollárt ér. A lakosságot pedig lekenyerezik valami olyan összeggel, ami nekik sokat jelent (bár talán egy év alatt elfogy élelemre és más alapvető szükségletekre), meg hamis ígéretekkel mondjuk egy új kórház építéséről és az erdő felújításáról. Ahol a helybeliek nem akarnak velük ilyen üzletet köztni, ott a kormánytól az engedélyen túl a karhatalmat is igénybe veszik: Indonézia-Borneón, a Salamon-szigeteken és máshol a rendőrség és a hadsereg lépett fel az utakat eltorlaszoló vagy a fűrészmalmokat felgyújtó csoportok ellen. Az ellenállók vezetőit (családjukat) pedig halálos fenyegetéssel próbálják megfélemlíteni. (...)
    Efféle erkölcstelen módszerekre a fakitermelő vállalatokat (...) három tényező motiválja (...): a profit, a hagyományos belső szemlélet és a társadalom kollaborációja. A trópusi keményfa olyan értékes és akkora kereslet van rá, hogy kizsákmányoló "bányászata" igen nagy hasznot hoz. A nyomorgó helybeliek ezt nem tudják, őket ugyanúgy könnyen lekenyerezi némi készpénz meg egy halom filléres divatcikk, mint őseiket a gyarmatosítók pálinkája és üveggyöngyei. Arról sincs tapasztalatuk, hogy az őseredei ökorendszer sajátosságai folytán ott a föld egy tarvágástól hosszú időre terméketlenné válik. (...az aktivisták azt találták az egyik leghatásosabb felvilágosító módszernek, hogy a bennszülött erdőtulajdonosokat elviszik egy már régebben letarolt területre, hogy beszéljenek a kétségbeesett ottaniakkal.) Az erdőügyi hatóság tisztviselőinek pedig - azon kívül, hogy megvesztegethetők - a világpiac ismerete nélkül szintén fogalmuk sincs arról, hogy mekkora értéket hagynak kiénekelni a kezükből. Ilyen körülmények között a gátlástalan pusztítás mindaddig jó üzlet lesz, amíg minden erdő el nem fogy. Vagy amíg a nemzeti kormányok és maguk a földtulajdonosok nem válnak képessé komoly ellenállásra, amihez persze legalább akkora erő kell, mint amivel a nagy cégek rendelkeznek.
    Máshol, mindenekelőtt Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, az erdőkkel való rablógazdálkodás már korántsem ilyen nyereséges. Itt a természetes erdők nagy részét rég kivágták, legfeljebb gyenge minőségűek maradtak meg. Az erdészetek vagy maguk birtokolják területüket, vagy hosszú távra bérlik, tehát konkrét gazdasági érdekük a fenntartható üzemeltetés. A fogyasztók közül sokan elég környezettudatosak ahhoz, hogy odafigyeljenek a faipari termékek eredetére, vagyis szívesebben vásároljanak ilyen szempontból jó hírű cégeknél. Az állami szabályozás egyre szigorúbb, és a hivatalnokokat nem olyan könnyű lepénzelni, mint a fejlődő országokban.
    Itt az erdőgazdaságoknak nemcsak harmadik világbeli, olcsóbban termelő konkurenseikkel szemben kell helytállniuk, hanem arra is ügyelniük kell, (...) hogy a hazai társadalom szemében megtartsák "működési engedélyüket". Ez nem könnyű, mert propagandájukat a közvélemény rendszerint erős gyanakvással fogadja. Sokszor egyébként jogosan; mikor például több papíripari cég azzal a szlogennel kampányolt, hogy "minden kivágott fa helyett legalább két másikat telepítünk", a konkrét vizsgálatok kiderítették, hogy nyolcvan ilyen állítás közül hetvenhetet egyáltalán nem lehetett bizonyítani, és a maradék hármat is csak részlegesen, úgyhogy csaknem mindet vissza is vonták.
    Mindezeken túl a faipart fenyegető legnagyobb veszély természetesen az, hogy eltűnik tevékenységük alapfeltétele, maga az erdő. Az emberiség utóbbi 8000 éve alatt ez a sors már elérte a Föld erdőinek több mint felét. Mégpedig egyre gyorsuló ütemben: a pusztításnak legalább 50 százaléka az utolsó 50 évre esett, nagyrészt vagy azért, mert kellett a hely a mezőgazdaságnak, vagy azért, mert kellett a nyersanyag az 1950 óta megötszöröződött papírfogyasztáshoz. Azt is látnunk kell, hogy az erdőt nemcsak a közvetlen fakivágás veszélyezteti, hanem ami a nyomában beindul: miután a kitermelő vállalatok egy-egy területet hozzáférhetővé tesznek az útjaikkal, megjelennek a vadászok, majd a betelepülő földművelők és állattenyésztők. Ma a világon az erdők 12%-a fekszik védett területen; a legborúlátóbb jóslatok szerint pár évtizeden belül az összes többi áldozatul fog esni a nem fenntartható módszerekkel űzött faiparnak. A legderűlátóbbak pedig abban a műszakilag reális lehetőségben reménykednek, hogy megfelelő gazdálkodás mellett a világ teljes faszükséglete stabilan előállítható a mai erdőterület egyötödén.



    A jövőjükért érzett aggodalom az 1990-es évek elején arra késztette a faipari és erdészeti cégek néhány képviselőjét, hogy tárgyalásokat kezdjen környzetvédő és társadalmi érdekvédelmi szervezetekkel. A tárgyalások eredménye az 1993-ban megalakult, nemzetközi "Erdőgondnoksági Tanács" (Forest Stewardship Council, FSC) lett. Ezt a németországi székhelyű, nonprofit intézményt magánvállalatok, államok, alapítványok és környezetvédő egyesületek tartják fenn. (...) A maga elé tűzött feladatot három lépcsőben határozta meg. Először ki kellett dolgoznia fenntartható erdőgazdálkodás kritériumait; utána bevezetnie a fakitermelő vállalatok értékelési mechanizmusát é kritériumok szerint; végül módot találnia arra, hogy a vállalatok és a végfelhasználók közti feldolgozó és kereskedelmi lánc felderítésével minden termékről megállapítható legyen, hogy fenntarthatóan működő erdészetből származik-e. A kritériumok teljesülését az FSC védjegye volt hivatva bizonyítani.
    Az első szakaszban tíz kritériumot határoztak meg részletesen. Ezek a következők: a kitermelés üteme nem haladhatja meg a megújulás ütemét; nagy környezeti értékű (példásul régóta természetes állapotban lévő) erdőket nem szabad homogén ültetvénnyé alakítani; meg kell őrizni a biológia sokféleséget, a talaj szerkezetét és tápanyagtartalmát, illetve általában az ökorenszer funkcióképességét; a tavak és patakok körül elegendően széles védősávval tisztán kell tartani a vízgyűjtő területet; hosszú távú gazdálkodási tervet kell készíteni; elfogadhatóan meg kell oldani a vegyszerek és a hulladékanyagok eltávolítását; be kell tartani a fennálló törvényeket; biztosítani kell a helyi lakosság és az erdőmunkások jogait.
    A kritériumok betartását az FSC nem ellenőrzi közvetlenül, hanem akkreditál erre specializálódott szervezeteket, amelyek felügyelői alkalmanként két hetet töltenek a vizsgált erdőgazdaság területén. A világon vagy két tucat ilyen szervezet működik, mind nemzetközi hatáskörrel. Az USA-ban a két legnagyobb vermonti székhelyű SmartWood (OkosFa) és a kaliforniai székhelyű Scientific Certification Systems ("Tudmányos tanúsító rendszerek"). Ezeket maga a gazdaság tulajdonosa vagy igazgatója bízza meg a vizsgálattal, és ő fiztet érte, természetesen bármi előzetes garancia nélkül arra, hogy az eredmény mennyire lesz rájuk nézve kedvező. Elég gyakori, hogy a fenntartható gazdálkodás tanúsítványát csak akkor adják ki, ha a cég néhány járulékos feltételt még teljesít; létezik erre egy "ideiglenes tanúsítvány", az FSC hivatalos elismerése nélkül, de annak megbízható reményében.
    Hangsúlyozni kell, hogy a folyamatot mindig a fakitermelő vállalat kezdeményezi, meghívása nélkül az erdőben senki nem vizsgálódhat. Kérdezhetnénk: ugyan mi visz rá egy gazdasági vezetőt, hogy saját cégét ellenőriztesse, és ezért még fizessen is? Önök persze már kitalálták: ha egy faipari terméken rajta van az FSC emblémája, akkor a vásárlóknál jobb színben tűnik fel, következésképp több fogy belőle; egy kellően környezettudatos piacon tehát az inspekció költsége hamar megtérül. Itt ugyanis a közönség tudja, hogy ez esetben a fenntartható gazdálkodást egy pártatlan szervezet tanúsítja, nem maga a (mindig kétes hitelű) kitermelő vállalat, méghozzá világméretű megegyezéssel kidolgozott kritériumok szerint. No és olyan ellenőrök vizsgálata alapjám, akiket direkt erre képeztek ki, van már benne tapasztalatuk, és nem haboznak a tanúsítványt megtagadni azoktól, akik nem szolgálnak rá.
    A harmadik feladat a legnehezebb, az úgynevezett "felügyeleti lánc" végigkövetése és dokumentálása a vágás helyétől (mondjuk valahol az oregoni hegyekben) a bútorboltig vagy épületfát áruló telepig (mondjuk Miamiben). Még ha a kitermelőnek van is FSC-tanúsítványa, könnyen előfordulhat, hogy a feldolgozó üzemben az innen származó anyag összekeveredik máshonnan származókkal, amelyek viszont tanúsítvány nélküliek. Ugyanez megeshet a kereskedelmi útvonal bármely pontján, és ez az útvonal esetleg olyan komplikált, hogy a végén lévőknek már fogalmuk sincs az elejéről, és viszont. Ahhoz tehát, hogy a bolti vevő tényleg az emblémával igazolt "zöld" árut kapja, biztosítani kell, hogy a tanúsított és tanúsítatlan fatermékeket mindenütt egymástól elkülönítve tárolják, és külön nyilvántartást vezessenek róluk. Hogy ezen a téren még sok tennivaló van, azt jól mutatja egy összefoglaló adat: az FSC által fenntartható gazdálkodásúnak elfogadott erdőkből csupán a faanyag 17%-a jut el kiskereskedelmi végállomásig úgy, hogy az emblémára végig jogosult marad. A többi 83% azért nem, mert nincs kizárva, hogy stikában összekeveredett valami gyanús származásúval.
    Az FSC tevékenységének persze csak akkor van értelme, ha a vásárlóknak tényleg számít, hogy íróasztaluk vagy tetőlécük miatt nem lesz valahol kopárabb egy hegyoldal és iszaposabb egy folyó. Erre rákérdezve a jelentős többség (80%) azt válaszolta, hogy igen, számít neki; ha választhat, inkább a bizonyítottan környezetbarát üzemből jött árut veszi meg. Igen ám, de ezt mondani könnyű... Sőt, őszintén így gondolni is, egészen addig, amíg nem látunk ott a polcon egy FSC-védjegyes, meg egy anélküli fakanálkészletet, és az utóbbi egy kicsit olcsóbb, vagy kicsit vonzóbb színe van, vagy csak könnyebb elérni nyújtózkodás nélkül. Egyáltalán, elég közismert már ez a védjegy ahhoz, hogy befolyásolhassa a piacot? És a vevők tényleg odafigyelnek rá? Mivel megszerzése a vállalatoknak pénzbe kerül, erre természetesen ők is kíváncsiak voltak.
    Az oregoni Home Depot áruházlánc két üzletében végezték el a következő kísérletet, történetesen parafadarabokkal. Egymás mellé helyeztek kétdoboznyit ugyanolyan méretben, színben és minőségben, csak az egyik dobozon rajta volt a védjegy; az áruk vagy ugyanaz volt, vagy a védjegyesé 2%-kal magasabb. Az első esetben a védjegyesből átlagosan több mint kétszer annyi fogyott a másiknál. Abban a boltban, ahova főleg egy egyetemi város értelmiségi lakói jártak, az arány hat az egyhez volt, de a "konzervatívabb" környéken is kijött egy megbízható 19%-os többlet. Amikor a védjegyes parafát drágábban adták, a várakozásnak megfelelően lemaradt riválisa mögött, ám így is ezt választotta a vevők 37%-a, vagyis egy jelentős kisebbség. A kísérlet tehát igazolta a véleményfelmérés eredményét: amikor az amerikaiak vásárolnak, többségüket befolyásolja a környezetvédelmi szempont, sőt, számottevő hányadukat még akkor is, ha érvényesítése némi anyagi áldozattal jár.
    Eleinte sokan attól féltek, hogy a tanúsítvány az ilyen termékeket tényleg megdrágítja majd, de ez szerencsére nem következett be. Az eddigi tapasztalatok szerint jelentős többletköltséggel nem jár sem a helyszíni vizsgálat, sem az FSC kritériumainak teljesítése. Igaz, néhány helyen az emblémás termékek tényleg drágábbak a különben hasonló emblémátlanoknál, de csak azért, mert kelendőbbek lévén nagyobb árrést lehet elérni rajtuk.
    Az FSC kezdeményezéséhez a nagy faipari vállalatok közül már jónéhány csatlakozott a szervezet alapítóin kívül is. (...) Ezek mind kifizetődőnek tartják, hogy felsorakozzanak a fenntartható erdőművelés propagálói közé. Részben ugyan nem a saját jószántukból, hanem az őket támadó környezetvédő kampányok nyomására - a Home Depot például a Rainforest Action Network szervezet egyik fő céltáblája volt -, de az eredmény szempontjából mindegy. Valamennyire az is érthető, ha egy ilyen óriáscég lassan és vonakodva mozdul, hiszen nem akarja elveszteni gondosan kiépített kapcsolatait a beszállítóival, akiket most neki kell rászorítania az FSC kritériumainak teljesítésére. De mikor rászánják erre magukat, néha úgy belejönnek, hogy öröm nézni. Ha jól vagyok értesülve, jelenleg a Home Depot például épp chilei és dél-afrikai partnereinek meggyőzésén fáradozik.
    Itt ugyanaz a mechanizmus érvényesül, mint az ércbányáknál. A végfelhasználó nem tudja a termelőt befolyásolni, mert messze van tőle, tipikus esetben földrajzilag és szervezetileg egyaránt. Befolyásolni tudják viszont azok az ipari és kereskedelmi vállalatok, amelyek tőle közvetlenül vásárolnak, akár bányáról van szó, akár erdészetről. ÉS ha már itt tartunk, nem elhanyagolható a nagy közösségi fogyasztók potenciális hatása sem, mint mondjuk Nem York városi tanácsáé vagy a Wisconsini Egyetemé. Szelektív rendeléseikkel ők is gondolkodóba ejthetik a termelő cég vezetőit arról, hogy talán érdemes lenne csatlakozni a fenntartható gazdálkodás divatjához. (Hogy a vállalati és intézményi nyomásnak mekkora hatása lehet, arra hadd vessek közbe egy máshonnan vett, de szerinem igen meggyőző példát: ez a nyomás még egy olyan erős, gazdag, eltökélt és keményfejű társaságot is irányvonalának feladására kényszerített, mint a Dél-Afrikai Köztársaság kormánya az apartheid korszakának végén.) Az egyéni fogyasztók részéről pedig elegendő, ha érdekeik képviseletére ezeket a közvetítő vállalatokat és intézményeket veszik rá. Amelyek mostanában azzal is növelik a termelőkre kifejtett hatásukat, hogy szövetségekbe tömörülnek pont az FSC-tanúsítványos cikkek forgalmának növeléséért egy-egy kijelölt időszak alatt. A világon már legalább tucatnyi ilyen szövetség működik, a legnagyobb az Egyesült Királyságban, ahol a tagjai közé tartozik sok jelentős kiskereskedelmi lánc. De a szokás terjed Hollandiában, és más nyugat-európai országokban, az USA-ban, Brazíliában és Japánban is.
    (...)
    Az Erdőgondnoksági Tanács hatékony működésére utal egy sajátos válaszreakció a feltételeit ellenző vállalatok részéről: ezek több országban, illetve régióban saját környezetvédelmi szabványt hoztak létre. Az amerikai "Fenntartható erdészet kezdeményezése" (Sustainable Forestry Initiative, az Amerikai Erdő- és Papíripari Egyesülés égisze alatt), a "Kanadai Szabványegyesülés" (Canadian Standards Association) és a "Páneurópai Erdőtanács" (Pan-European Forest Council) kritériumai lazábbak, és ellenőrzésüket nem független szervezetekre bízzák, hanem megelégszenek a kitermelő vállalat igazolásával (nem vicc!). Nem követelnek meg egységes számszerű adatokat (pl. "a patakokat szegélyező parti növénysáv szélessége"), elég nekik néhány általános megállapítás (pl."van környezetpolitikánk", "vezetőink részt vesznek a környezetre vonatkozó megbeszéléseken"). Nem térképezik fel a termékek kereskedelmi láncolatát, így minden olyan feldolgozóüzem minősítést kaphat, ahol a faanyag egy része minősített helyről származik. Az eredmény az (gyaníthatóan az eredeti célnak megfelelően), hogy a közönség a sokféle címke láttán már nem tudja hitelt érdemlően megállapítani, hogy melyik termék mennyire "zöld". A "Fenntartható erdészet kezdeményezése" például eredetileg hat különböző fajta tanúsítványt javasolt, hat különböző fajta kritérium szerint, a Páneurópai Erdőtanács pedig egyszerre egész régiókat minősít, mondjuk Ausztriát úgy ahogy van, Tiroltól Burgenlandig. Ez a helyzet természetesen nem kielégítő, és a környezettudatos fogyasztókat nem is elégíti ki; hogy azután az FSC gyengébb utánzatai teljesen hitelüket vesztik-e és kiszorulnak a gyakorlatból, vagy e veszély láttán közelednek-e az FSc bevált módszereihez, az majd kiderül.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kornyezet.blog.hu/api/trackback/id/tr111086809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása